Nyomás a jégre…

0
266
views

Az érzés, ami úrrá lett rajtam, leírhatatlan. Haladtunk a végeláthatatlan folyosón, közben számos öltöző mellett, amin ott volt a Magyar Jégkorong Szövetség (MJSZ) logója, meg a MAC-é. Szürke tégla borítású falak, színes irányjelzők és a sárga kapuk, amik ki tudja hova vezetnek. Hallottam a többiek csevegését, de máshol járt az eszem. A fülemben dübörgött az adrenalin, pedig még nem csináltam semmit.

Hány játékos mehetett itt végig? Ők vajon min gondolkodhattak?

Közben újabb sárga kapu következett, ezen áthaladva egy köztes részbe értünk. A paramétereket elnézve, innen szokott indulni a rolba… Ami azt jelenti…
Rögtön a balra kaptam a tekintetem. Az a látvány, ami elém tárult, minden egyes részletről részletre belém égett.
A reflektorok és a fő világítás még lekapcsolva, az egyetlen  fény forrás az üvegtetőn keresztül tört utat. Ez pedig a tüskék színjátéka volt.
Annyira lenyűgözött, hogy észre sem vettem, hogy megálltam. Még egy ideig elidőzött volna rajtam a tekintetem, de a beállt csend visszarántott a jelenbe, a többiekre pillantottam, akikből páran mosolyogtak.

– Így még soha nem láttam – ismertem be.
– Pedig fogod még párszor. De igen, valóban más.

Hárman voltunk lányok ezen az edzésen. Ők már rutinosan öltözködtek és beszélgettek. Én zavarban voltam, alig mertem megmukkanni. Vártam, hogy Karától megkapjam a felszerelést. Nem telt el sok idő, már kopogott is. Szerencsére nem felejtette otthon.

A nadrág pont jó és a sisak is. A könyökvédő már okozott némi fejtörést. Először azt sem tudtam melyik az eleje. Sikerült végül, bár kicsit nagy volt, ezért ráhúztam a melegítőm, hogy a helyén tartsa. Végül a korcsolya is felkerült. Ideje volt indulni. (vagyis csak majdnem, a sisak majdnem lemaradt…)
Kicsit imbolyogva indultam meg kifelé.
A pályához érve megcsapott a már korábbról ismert jég illat, amitől még jobban bepörögtem. A pálya már teljes fényárban úszott, vakító fehérsége először lesokkolt, tudva, hogy mindjárt rajta fogok csúszkálni reményeim szerint.
Eleinte úgy éreztem magam, mint aki gólyalábakon jár. A kispadra eljutva, gyorsan ledobtam magam és újra kötöttem az egészet.
A többiek rögtön a jégre léptek és már meg is kezdték a bemelegítést. Ki-ki a maga módján, köröket róva, vagy a palánk mellett nyújtva.
Biztos, ami biztos, inkább megvártam Karát, nem akartam orra eséssel nyitni.
Amikor megjelent immár korcsolyában, nem volt mit tenni, menni kellett. Óvatosan, de határozottan léptem be.

Számomra történelmi pillanat volt, mert soha nem voltam még korcsolyában a jégen.

Bizonytalanul, kissé ijedten támaszkodtam meg a palánk mellett. Számítottam rá, hogy csúszós élmény lesz, de így élesben… Hát na. Elgondolkodtam, hogy lesz-e nekem itt valaha létjogosultságom, ha még a rajta állás is megrémiszt.
Most majd eldől, hogy eldőlök-e.
Először az egyszerű csúszással indult a lecke, térdrogyasztás, bokák megfelelő tartása,hogy a külső élen legyek, és ha minden tényező adott, akkor elindulok. A mai edzés számomra erről és a jég megszokásáról szólt. Meg a félelmek legyőzéséről.

A másik, számomra edző TLA, szintén sokszor odajött, hogy instruáljon a feladat kapcsán. párszor megemlítette:

Ne félj! El kell esni, ez egy fontos dolog. Mert ilyenkor az ember erejének fele arra megy el, hogy az ellen küzd, hogy el ne essen.

Ebben teljesen igaza van. Tényleg ettől féltem a legjobban, mert hiába volt rajtam védőfelszerelés, nem tudtam milyen érzés elterülni a pálya jegén.
Egész edzésen fájtak a bokáim, mert azért harcoltam, hogy úgy tartsam, ahogy kell. Máskülönben nem indultam el és úgy festettem min, aki várja a csodát.
Óra végéig jól tartottam magam, párszor elég közel kerültem, ahhoz, hogy padlót fogjak, de mindig időben elkaptam a palánkot. Lehet az is közre játszott, hogy közben a többieket figyeltem, ahogy Pali bá’ feladatait végrehajtva mentek jobbra balra a pályán mellettem. Vágytam rá, hogy nekem is így menjen! Ez motivált, minden egyes elhaladásuknál. Ők csak annyit láttak belőlem ahogy élvezem, hogy jég van a talpam alatt és kacsázok jobbra balra, közben le se lehetett törölni a vigyorom.

Elérkezett az edzés vége, mindenki elindult az öltöző felé. Kissé elszomorodtam, be kellett ismernem magamnak, hogy valóban zakóznom kellett volna, most nem félnék. Bánkódásom közben én is már kifele oldalaztam apránként.

Ekkor hirtelen feje tetejére állt a világ. Úgy hátra estem, hogy csak úgy koppant a sisakom. Nem értettem, hogy, hisz akkor pont egy helyben vártam, hogy az előttem haladó kimenjen. De sokkal jobban örültem, hogy megtörtént, mert ahogy megéreztem a hideg kemény csúszós talajt a kezem alatt, elöntött a nyugalom. Széles mosollyal tápászkodtam fel.

Visszaöltözni gyorsabban sikerült, mint az elején így, a többiekkel együtt jutottam vissza az aulában lévő büféhez. (Más különben elvesztem volna a labirintusban…)
Ott maradtam velük beszélgetni, meséltek magukról, én is mondtam magamról pár dolgot. Elkezdtem érezni a falka hangulatot. Ez egy csapat és bízom benne, hogy a része lehetek!

Az bejegyzések során a szereplők nevét a személyiség jogok miatt, részben megváltoztattam.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..