Bizonytalanságban keresendő bizonyossság

0
202
views
nidan / Pixabay

Néha vannak hullámvölgyek. Persze, kinek nincsenek. De ezek arra jók, hogy megtanuljunk nem elmerülni bennük, hanem meglovagolva azokat a tetejükre jussunk. Ehhez először meg kell tapasztalni milyen az alján lenni, hogy erőt tudjunk venni magunkon és tegyünk azért, hogy ne akarjunk visszakerülni oda.

Az edzés jó indítást adott a napomnak, szükségem is volt a lendületre, mert a nap további része nehéz volt. Nem fizikailag, hanem mentálisan.
Mivel már eddig is gyűltek a fejem felett a viharfelhők a munka miatt.
Elvégre ki viselné jól, ha két munkahellyel is azon kell agyalni, hogy ki tudja-e fizetni a számlákat illetve, a beosztás miatt nem lehet semmilyen programot tervezni, mert semmi sem fix. Sajnos a fogászat egy ilyen szakma, már csinálom egy ideje, de valahogy az edzések megkezdése óta úgy gondolom, ideje, hogy a stabilitás előtérbe kerüljön.
Egyik helyet sem akartam cserben hagyni,de most azt érzem, ha nem lépek időben, én leszek cserben hagyva.
Eddig mindig túléltem valahogy, de a következő hónapban folytatódott ugyanonnan.

Lassan ideje feljutni a hullám tetejére.

(Ennek a későbbiekben lesz majd jelentősége)

Az edzésen a megtanultakat szerettem volna gyakorolni, hogy ráérezzek, hogyan lesz ebből haladás. A csapatvezető is erre gondolt szerencsémre.
Mára már szinte teljes felszerelésben léphettem pályára. Meglett a sisakom, a nadrág és a sportszáram. Ami azért vicces, mert Máté azzal cukkolt, hogy Montreal-os…(piros fekete fehér), én meg bizonygattam, hogy az kék lenne, nem fekete. Mindenesetre tetszett, hogy nem kell ragasztani vagy tépőzárazni hanem felhúzás után a helyén marad.

Nem is gondoltam volna, hogy a sportszárnak nagy szerepe van.

De bizony. Mert ha esésre kerül a sor, vagy bármi miatt fel kell kelni, a lábszárvédő túlságosan csúszik, ahhoz, hogy csak úgy fel lehessen pattanni.
A csúszással kezdtem a mai órát, ami eddig is, most is nehezen indult. ilyenkor át kell néznem minden a helyén van-e: A külső élen kell lenni, térdhajlítás (pont annyira, hogy ha lenézek, ne lássam a korcsolyát), korik párhuzamos tartása, egyenes hát. Ha ezek megvannak utána már megállni nehezebb, nem elindulni. Ha ez mind megvan és kicsit előre tolom a térdem és a képlet minden tényezője stimmel, akkor már megyek is magamtól. Fontos, hogy a súlypont jó helyen legyen! Mert ha túl elöl van, előre lehet esni, ha hátra, akkor szintén zakózás a vége. Magasabban megállást, alacsonyabban elindulást produkál.

A megállás még nem igazán megy… Na jó voltaképp semennyire. Ezért volt szerencsés felfedezés a lassítás!

Meg ennek köszönhetően kellett rájönnöm, hogyan is kanyarodjak egyre hatékonyabban, minél kisebb íven. Ez erősen ajánlott volt, mert mellettem ment az edzése a többieknek. Az edző ma már felhívta a figyelmem arra, hogy felejtsem el, hogy ott van a palánk. Nem szabad arra hagyatkozni, hogy bármi van abba bele lehet kapaszkodni és akkor minden megoldódik.
Igaza van. Egy kicsit beljebb mentem, hogy ne legyen akkora a kísértés.
A helyből ellökés is szépen alakul. Való igaz, a jobb lábam stabilabbnak érzem, mint a balt. Nehéz volt levegőben tartani a másik lábat, mert így teljes harci öltözetben, a jégen, nem olyan egyszerű ez a feladat, mint otthon a szőnyegen.

Óra végén az egyik oldalon játszottak, a másikon passzolgattak, így csak egy irányba gyakorolhattam…

középen át a pályán…

Ahol aztán tényleg semmi mentőöv nincs!
De úgy látszik ez kell, mert lényegesen kevesebb meginogás volt, mint a pálya mellett.
Minden sikeres átérés és fordulás egy sikerélmény volt, különösen, mikor kerülni kellett, mert egyik vagy másik oldalról bejöttek a korong után a fiúk.
Biztos fura nekik, hogy valaki annyit vigyorog mint én.
De azért visszamosolyognak! Pont ez a célom 🙂

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..