Nincs kifogás!

0
302
views
geralt / Pixabay

A szervező pénteken szólt nekünk, hogy a kezdőknek lesz hétfőn edzése. Ami azt jelentette, hogy innentől a hétfő és a szerda lesz, amire nekünk javasolt menni. A szerda pedig egy köztes nap lesz, a “nagyokkal” akik ekkor és pénteken járnak.
Viszont, az edzés új időpontban lesz, azaz korábban kezdünk, a csarnok melletti Tüskesátorban.

Kívülről már láttam. Korábban a villamoson ülve, sokszor néztem este a fényeit, eltűnődve azon vajon mi lehet az. Azt végképp nem gondoltam, hogy egyszer majd azon kell izgulnom reggel, hogy megtalálom a bejáratot, ahol bejutok vagy sem.
(… Valahonnan ismerős a helyzet… :D)

Meg sem fordult a fejemben, még csak kósza gondolatként sem, hogy egyszer meg tudom mit rejt a sátor!

…Sőt, ott fogok állni a pályán!
És még egy fontos nem elhanyagolható szempont, ami miatt azt éreztem, van okom izgulni. Az edzéseket Pali bá’ tartja. Oké, a többieknek eddig is ő tartotta, de én eddig a többiek útmutatásával gyakorolgattam. A Mestert eddig csak távolról láttam, ahogy a többieknek adta ki a feladatokat. Nekem szigorúnak tűnt, mindenki tiszteli és előre köszön neki. Én eddig távolról csodáltam… Mi lesz ma velem?!

Reggel már az új technikával indítottam, mivel ez a reggelinek nevezett dolog ilyen korán, továbbra se akar menni… Menne, de akkor se fél hatkor!
Éppen ezért vettem egy tábla csokit. Abból kiindulva, hogy azt szeretem, erre még ilyen korán sem tudok annyira határozottan nemet mondani. Reméltem hat kocka elég lesz, ennél több most ebből sem menne. Furcsa érzés volt, hogy nem telít el, de bíztam benne, hogy a cukor tartalma elé lesz, hogy elindítson a pályán. Majd kiderül élesben.
A bejárathoz érve, át kellett vágni egy ösvényen, amin rövid séta után el lehet jutni a futópályáig. Tőlem jobbra van a bejárat az öltözőbe. De ha átszeljük a pályát, középen ott a Tüskesátor.

Izgalmas lesz, tekintve, hogy élvédőm még nincs…
Az ember mindig a hibákból, meg tárgyak hiányából tanul… Legalábbis én biztos. 🙂
Éppen ezért annyi csavart raktam az öltözésbe, hogy a korcsolyát leszámítva mindent felvettem. Azt magammal vittem a táskájában, hogy majd a jégre lépés mellett kössem fel.

A sátor pályája nem olyan, mint a csarnoké, de ennek is megvan a maga bája. Itt nincs akkora nézőtér, kb. csak a csapatoknak szánt padok vannak, meg a két végében jól látható helyen az eredményjelző. Nem nézelődtem sokáig. Inkább gyorsan felkaptam a korim és már spuriztam is fel a jégre.
A csepeli havas, kissé kásás placc után, az itteni, tükörsima, egyenletes jég nagy öröm volt!
(Félreértés ne essék, nagyon tetszett a pálya! De azért kint a szabadban sokkal nagyobb kihívás ilyen minőségű jeget jól tartani.)
Egy fokkal stabilabbnak és magabiztosabbnak éreztem magam, elcsúszkáltam oda és vissza, míg a többiek bemelegítettek. Közben az instrukciókat ismételtem mantraszerűen: Hajlítsd be a térded! Előre nézz! Egyenes hát! Ügyelj az élek használatára!
Nem sokáig művelhettem, mert kezdődött az óra.
Kevesebben voltunk, mint általában, ami most jól jött, mivel elfértünk és az edzőnek mindenkire jutott ideje.
Mivel Kara nem jött, úgy véltem nekem marad a szélén csúszkálás. Mindenki megállt a palánk előtt, hogy megkapják az első bemelegítő feladatot. Annyi különbséggel, hogy nem hosszában kezdték átszelni a pályát, hanem széltében. Az ütő koppanása a jégen jelezte nekik, hogy kezdhetik. Rögtön neki is veselkedtek.

“Na most fogjam magam és menjek a fejem után?”

Zavarom valószínűleg kiülhetett az arcomra, mert rögtön észrevette Pali bá’.

– Csináld velük te is ! – mondta.

Már azon voltam, hogy szóljak neki, hogy de én még közel sem tartok ott, mint ők!
De erőt vettem magamon: “Nem most van ideje visszaszájalni!”

Szakmámat tekintve, fogorvosok mellett dolgozom. Van egy folyamat, a lenyomat vétel, amit általában az orvosok csinálnak. Ezt ők is megtanulják a egyetemen. Tanultam róla, láttam, hogyan csinálják az orvosok, de még sosem csináltam. Volt olyan orvos, aki azt tervezte, hogy megtanítja majd nekem, hogy le tudjam én is venni. Elméletben már tudtam, hogyan kell, de élesben nem kellett még. Egészen addig, míg egyszer az orvos, akivel dolgoztam pár hónappal ezelőtt kezdtem el dolgozni, mondta, hogy ő most kimegy, elintéz valamit, vegyem le addig a lenyomatot. Ott álltam megkövülten, szerencsére a páciens mögött, így nem láthatta a rémületet az arcomon. Nem mondhattam, hogy még sose csináltam, ez az orvos meg nem tudhatta, hogy semmi tapasztalatom ebben.
Végül csak ennyit tudtam nagy nehezen kibökni: Rendben!
Úgy döntöttem, nem akadékoskodom, hanem ahogy mondja megcsinálom. Más megoldás nincs.
Szerencsémre jól sikerült.
Való igaz, annyira “tudomásul vettem fejben”, hogy meg kell csinálnom, hogy eszembe sem jutott, mi lenne ha nem sikerülne.

Ez villant be rögtön, mikor nekiindultam az első feladatnak…

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..