Együtt a Világ Bajnokai ellen

0
210
views

Elérkezett végre a VB, de már vége is lett sajnos.

Már hetek óta ettől volt zajos minden oldal és a Facebook. Instagramon a játékosok posztoltak és az általam naponta olvasott oldal napi szinten dobta a híreket, hogy alakul a magyar csapat.

Mondanom sem kell, hogy a hazai csapat meccseire már januárban elfogytak a jegyek.
Nem tudtam mire számítsak, elvégre soha nem voltam ilyen volumenű sportrendezvényen. Nem meglepő, hiszen azt sem hittem volna, hogy valaha lesz olyan, ami érdekelni fog. És most itt vagyunk.
Izgatott voltam, mert tudtam Vay Ádám is hazatér, hogy bekerülhessen a válogatottba. A Jegesmedvéktől  (hiába DVTK, én akkor is így hívom őket) Vas János és Magosi Bálint került a keretbe.

Vasárnap egy családi találkozóról rohantunk, hogy odaérjünk a kezdésre. Már messziről lehetett látni a tömeget, ahogy gyűlik a stadion előtt, magyar színekben vonultak, volt, aki arcfestéssel, volt, aki különböző fejfedőkben parádézott. Telt ház lesz, ez már most látható… Meg fogjuk olvasztani a pálya jegét.
Ja igen, a Papp Lászlóban rendezik a VB-t. A meleg és a rövid ideje álló pálya miatt nem sok jót jósolnak a benti jégnek. Lehet jégkorongot fogunk látni, lehet, hogy új stílusú vízilabdát.

Kézzel fogható volt a feszültség a csarnokban.

Bent már a fiúk melegítettek a pályán, a zene üvöltött, mi pedig elfoglaltuk a helyünket. (Sikerült, minden nap közel azonos időpontban érkezni. Ezt onnan tudom, mert kivétel nélkül mindig a Brains szólt)
A 214-es szektorba dobtuk le magunkat. Féltem attól, hogy fogunk-e látni, de az a helyzet, hogy ez a para azonnal elmúlt. Tökéletesen középen ültünk, a pálya hosszában terült el előttünk, alattunk a szurkolói szektor adta meg az alaphangulatot, mellettünk az egyik kamerás pásztázta a kilátást. Már nincs sok hátra, a bemondó már tüzelte a tömeget.
Ezt követően jött az a reklámfilm, amit ötször kellett végignézni a világbajnokság ideje alatt: a VB-re készült 50 forintos werk videója. Először érdekes, de ötödjére már rendkívül irritáló.

Egyszer csak felhúzták az eredményjelzőt és kialudtak a fények. Ekkor fellángolt a jég és kezdetét vette a megnyitó jégre vetítés.

Levegőt venni is elfelejtettem, úgy meglepődtem. A képek gyorsan váltották egymást, hol felrepedt a pálya, hol darabokra tört, hol épp pillanatképeket mutattak a játékosokról. Zárásként pedig egy magyar és egy kazak sisak került egymással szembe.
Innentől rákezdett a szurkolói tábor a végeláthatatlan kántálásba.
Jöhettek a csapatok. Előbb a kazah játékosok jöttek fel, a bemondók sorolták a neveket ők pedig egy sorba álltak. És itt a magyar csapat!

Ekkor robbant fel az aréna!

Minden névnél egy emberként üvöltöttünk.

Nem terveztem teljes beszámolót írni minden meccsről, inkább a számomra fontos dolgokat gondoltam elmesélni, amikről nem feltétlen szólnak a riportok.

A mérkőzéseket három szemszögből tudtam figyelni, ritkán sikerült egyszerre mind, inkább váltogattam: Egyrészt voltam drukker, aki figyeli mit művel a vezérszurkoló és buzdítom vele együtt a fiúkat. Másrészt voltam hokiszurkoló, aki a játékot csodálja és nézi mit alkotnak. Harmadrészt pedig tanultam. Ilyenkor egy-két játékost figyeltem és azt, hogy milyen technikával vágnak át a pályán, hogyan passzolnak, mit csinál a kapus, stb.
Az utóbbinál annyira koncentráltam, hogy ilyenkor kántálni meg tapsolni nem nagyon tudtam. Csak csendben mérlegelni.

Ugyanakkor viszont igazat adok azoknak a cikkeknek, amik azt hangoztatják, hogy a magyar szurkoló tábor az egyik legjobb. Szkeptikus voltam egészen addig, míg nem láttam és hallottam élőben. Szívüket-lelküket beletették, hogy a fiúk tudják, ott állnak mögöttük. Ritkán látni 7-8 000 embert így bátorítani, az első pillanattól az utolsóig!
Sőt, meghatott, hogy ennyi ember szeme előtt ugyanaz a cél lebeg.

Ritka pillanat!

Különösen akkor érzékenyültem el, mikor láttam, hogy minden csapat drukkerei itt voltak: DVTK, MAC, DAB, Csíkszereda, UTE, Volán, Fradi. Hihetetlen, hogy máskor egymás ellen kiabálunk, egymást szidjuk, a játékosok is egymást kenik a palánkra, most pedig mind ugyanazt akarjuk.

És ez a hangulat nem szűnt meg a meccs végével. Előtte és utána ment a buli a szurkolói faluban. Élveztem, hogy bár több volt az ismeretlen ember számomra, mint akit ismertem, mégis akárkivel lehetett beszélgetni. Mindenki közvetlen, nagyon barátságos és rendkívül optimista. Ugyanakkor extra öröm volt, ha csapattárssal futottam össze és együtt elemezhettük ki mit láttunk a pályán.

Második napon Máté meglepett egy szurkolói sállal, aminek nagyon örültem! Onnantól minden meccsen a nyakamban virított, vagy ha épp gól volt, pörgettem, ahogy a többiek.
Természetesen mezben mentem minden alkalommal, néha Bostonban, néha Vénfarkasosban.

Az egyetlen nehézséget az okozta, hogy a mérkőzések ellenére sem voltam hajlandó mellőzni az edzéseket, ami a hét második felén próbára is tett: szerda reggel edzés, utána munka, este meccs, másnap munka, este meccs, másnap reggel edzés, majd ismét munka. Meg persze meglátogattuk a falut a csaták után, így legjobb esetben éjfélre estünk haza. De nem bántam! Sőt, még nagyobb csodálója lettem a sportnak, mint szurkoló és mint játékos!

A VB alatt volt szerencsém nagyon sok játékossal találkozni, ami hatalmas megtiszteltetés volt.  Mindig megmosolyogtatott, hogy mellettük állva azon gondolkodtam milyen nagyok… Az eszembe sem jutott, hogy én vagyok túl kicsi… (Micsoda optimista szemlélet 🙂 ) Nagyon tetszett hogy bármekkora Hősök is, mind emberek maradtak és örültek a rajongóknak. Volt, akit sikerült meglepnem, hogy ez a kicsi, törékeny lány bizony hokizni tanul és eltökélt célja, hogy kapus lesz. 🙂

Akadt, aki belelapozott a dedikálás közben az edzésnaplómba (Naná, hogy nem a mezt írattam alá. Legalább jobban vigyázok erre a salátásra nyúzott papírgyűjteményre 🙂 )
Érdekesség, hogy a VB ideje alatt kezdtem el olvasni Szuper Levente könyvét, ami így a szereplőkkel találkozva még különlegesebbé tette számomra, mind a rendezvényt, mind a mű olvasását. (Meg elérte nálam, hogy minden nap úgy mentem, hogy bíztam benne, aznap látni fogom őt is 🙂 ) Szívesen ajánlom bárki figyelmébe, aki szereti ezt a sportágat, engem sokszor motivált!

Gondolkodtam, hogy leírom mit gondolok a VB-n nyújtott eredményünkről…
Az első mérkőzéseken kritikus szemmel figyeltem a pontatlanságokat. Láttam, hogy ott van bennük a tűz, ami felszínre tört időnként. Ilyenkor annyira sarokba szorították az ellenfelet, hogy azok levegőt sem tudtak venni.

Amikor ezzel a hévvel rontottak ki a korongért, akkor nyilvánvaló lett számomra: ezekben a játékosokban, minden megvan, ahhoz, hogy feljebb juthassunk. De ezt a lendületet nehéz minden párharcon végig tartani az első pillanattól az utolsóig.
Bántott, hogy láttam, ha magukhoz tértek pillanatok alatt kikapták a korongot bárki botja alól. De ha épp takarékon voltak, születtek sajnos kimaradt helyzetek vagy félre passzolások, amik sok fejfájást okoztak.
DE, ha abból indulok ki, hogy mi – az amatőrök – mennyire izzadunk az edzéseken vagy egy fél pályás kis játékon, azt mondom: egy szavam sincs. Emberfeletti, amit minden csapat művelt. Az összes az utolsó pillanatig harcolt és pont ennek köszönhetően tudtak feltámadni, ha épp arra volt szükség.

Ne felejtsük el, hogy pár hónapjuk volt, hogy az épp aktuális ellenfél csapat játékosaival összeszokva induljanak közös cél felé, mások ellen. Akárhogy is nézem, nehéz feladat!

Az utolsó mérkőzésen sokan csalódtak. Sokan szomorúak vagy dühösek a csapatra.
Én végre elégedett voltam! Miért?! Mert az első perctől az utolsóig izzott a jég a korcsolyájuk alatt! Vért izzadtak és a legnagyobb esélyesek ellen uralták a pályát! Kitámadtak, amikor kellett, védekeztek, amikor szükséges volt, és bravúrosan fordultak védekezésből támadásba. Külön kiemelném Vay Ádámot, aki biztosra veszem, hogy nagyon kimerült, részben a meleg miatt, részben, mert végig parádésan védett. Az utolsó másodpercekig bírták… Akkor jött sajnos az az egyenlítés, amikor vége lett. Három ilyen  harmad után nem tudok haragudni, hogy ez történt, mert tényleg mindent megtettek!
Az egész VB alatt egy hosszabbítás nem volt, egészen az utolsó másodpercekben történt gólig. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy nem jutunk fel… De a csapat továbbra se dobta le a botot, hogy akkor most már mindegy! Végig csinálták emelt fővel!
Engem ezen a meccsen győztek meg, hogy igenis képesek vagyunk felvenni a harcot és fel tudunk jutni a legnagyobbakhoz! Mert minden megvan bennük, ami ehhez kell!
Hiszem, sőt tudom, hogy jövőre a feljutást fogjuk ünnepelni 🙂 Hajrá Magyarok!

Végezetül néhány kép:

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..