Mindig csak előre…vagy mégsem?

0
94
views
bernd_lindner_98 / Pixabay

Egy újabb hét, újra a Tüskesátorban.

Ma valahogy nem éreztem azt a tüzet, amit szoktam, pedig haladtam a feladatokkal.
Nemrég volt az edzésen egy olyan gyakorlat, aminél teknős módjára gurultunk vagy fordultunk fel a jégen. Igen az, amikor fél térden kell csúszni.
Ma is volt, vesztesek nyugalmával vágtam neki.
Meglepődtem, de meg tudtam csinálni, úgy, ahogy kellett. Ráadásul mindkét lábbal vissza tudtam jönni. Oda-vissza…
Oké hátrafelé még nem mertem nekifutni. Hátrafelé örülök, ha a sima csúszást meg tudom csinálni,esés nélkül.
Ez lesz a következő, amit ki kell ismernem. Nehéz bíznom abban, hogy nem esek hátra. Nehéz hiszen nem látok magam elé, nem tudom mi lehet előttem.
A legrosszabb, hogy van egy sejtésem: fejben kell elengednem a félelmeim, különben nem fog menni.
Figyeltem a többieket, ki hogy oldja meg a feladatokat. Mondanom se kell, hogy szebben mint én… És ők látszólag nem tartanak attól amitől én….Hogy jutottak el idáig?

Azt éreztem, ma nem vagyok a helyemen. Próbáltam megfejteni, mi állhat a háttérben. Végig gondoltam volt-e ma olyan hiba, ami zavarhat. Önmagamhoz képest jól teljesítettem, az ok nem itt lehet… De akkor mi lehet ez?
Később jöttem rá, hogy egyszerű “mezei” kedvtelenség.
Ez azért valahol megnyugtató volt.
A következő kérdésekkel és kihívásokkal összegeztem magamban a mai edzést:
Hogy kell fognom a botot? (Felmerült bennem, hogy rosszul tartom)
Meg kell tanulnom hátrafelé is a gyakorlatokat.
És persze az örök feladat… bokatartás… – morfondíroztam miközben végiggondoltam mindent. Ekkor villant be:
Hoppá!
Elkövettem azt a hibát, hogy ma az volt számomra a fontos, hogy ne maradjak le, ahelyett, hogy a részletekre figyeltem volna! Nem akartam a végén kullogni egyedül, ezért ha lassan haladtam, pl. a hátrafelé csúszásnál, kb. fél pálya után abbahagytam.
Ha nem ment a feladat, pont azért mert hátrafelé kellett csinálni, előrefelé csináltam.
Nem szabad másokhoz mérni magam. Ma erre nem figyeltem és rögtön azt éreztem visszaestem. Eddig csak önmagam ellen küzdöttem és rohamos volt a haladás.
Ez a kulcsa, az önmagamhoz való türelem.
Ez most talán a legnagyobb lecke. És ezzel együtt a motiváció kontrollálása.

Csak pozitívan, csak előre!

Megnéztem a Csoda a jégen-t. Tanulságos film, különösen mert megtörtént! Mily meglepő, Jim Craig karaktere és védekezései vitték a pálmát. Zseniális kapus…
Csak vért izzadva, elszántan, jégről felállva lehet eljutni a fináléba. Ha ennél egyszerűbb és könnyebb lenne mindenki ezt csinálná.
Este volt egy MAC-DVTK meccs. Akartam menni, de sajnos munka miatt nem értem volna oda. Hazaérve gyorsan szedtem magamnak vacsorát és neten keresztül néztem végig.
Érdekes élmény volt, belegondolni, hogy ott zajlik a mérkőzés, ahol mi reggelente edzünk. Ahol ők siklanak, ott reggel mi. Ott ülünk, ahol ők. Azt a kaput védik, ahol még pénteken a vállammal méregettem mennyire magas hozzám képest a kapu. Persze terveim szerint én is védeni akarom…
Ott szoktunk állni a palánknál, ahol most ép egymást fellkökik. Innen nézve más..
Amikor reggel mi lépünk pályára, valahogy nem ez jut eszembe…

Ahhoz, hogy tudj nyerni, veszítened kell.
Ahhoz, hogy megtanulj járni, el kell esned.
Ahhoz, hogy előre haladj, lépned kell.
Ahhoz, hogy elérd a célod, el kell indulnod.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..